2008. április 11., péntek

A színlátás


A színlátás

http://www.mozaik.info.hu/MozaWEB/feny/p55.htm

A szín voltaképpen a látható tartományba eső elektromágneses hullámok által kiváltott érzet, amely a hullámok spektrális eloszlásán (fizikai tulajdonságain) kívül döntő mértékben függ a szem és az agy működésétől, sőt, pszichológiai jelenségektől is. A színek érzékelése tehát személyes élmény, nem mérhető objektivitás, vizsgálata emiatt a fizikától a biológián és a pszichológián át egészen a képzőművészetekig vezet.

Bár korábban többféle színlátás-elmélet volt érvényben, ma már majdnem kizárólag az úgynevezett trikromatikus (háromszín) elmélet az elfogadott. Eszerint a retinában háromféle csapsejt van, amelyek a bennük lévő különböző festékanyagoktól függően a látható fény hosszú (piros), közepes (zöld) vagy rövid (kék) hullámhosszúságú tartományába eső fényre érzékenyek. Az ingerlés hatására ezeknek a sejteknek az együttes jele "keveri ki" azt a színt, amit végül érzékelünk. Ez az elmélet Young és a már említett Helmholtz nevéhez fűződik, és olyan kísérleteken alapul, amelyeket még Newton végzett el.
Newton jól ismert kísérletében a fehér fényt prizmával színeire bontotta. Az így kapott tiszta spektrumszíneket már nem sikerült tovább bontani, a spektrumban minden színnek egy adott hullámhosszúságú elektromágneses hullám felel meg. Newton később azt is megfigyelte, hogy az emberi szem olykor nem képes különbséget tenni az egymástól távoli színek kombinációjaként előálló színek között. Ha például vörös és zöld fénysugarakat egyesített, a kapott fény egy harmadik tiszta szín, a sárga által keltett érzettel megegyező, attól megkülönböztethetetlen érzetet keltett. A két azonos színű fény fizikailag természetesen lényegesen különböző, az összetett fénysugarat nem lehet egyetlen frekvenciával jellemezni, bennünk mégis ugyanazt az érzetet keltik. Olyan furcsaság ez, mintha a Kossuth és a Danubius rádió adásából ki lehetne keverni például a Petőfi adó műsorát.

A színkeverési kísérletek során azt tapasztalták, hogy a fénykeverék színét az összetevők színe szabja meg, azok fizikai (spektrális) összetételétől teljesen függetlenül. Így például az előbb ismertetett kísérletben adódó sárga szín nem függ attól, hogy a vörös és zöld komponensek monokromatikusak-e, vagy már maguk is keverékszínek.

A legtöbb szín három alapszín segítségével kikeverhető.
A trikromatikus elmélet alapvető színhármasának a legtöbb tanulmány a vörös-zöld-kék színhármast választja, mert ezek segítségével lehet a legtöbb színt kikeverni, hogy a kombinációban a legkevesebb negatív összetevő szerepel.

Színkeverés: a vörös-zöld-kék színhármas A vörös-zöld-kék színhármas

A színkeverési kísérletek eredményeit standardizált színdiagramok foglalják össze. Néhány színt (például a barnát, khakit stb.) még ez a diagram sem tartalmaz, aminek az az oka, hogy ezek a színek önmagukban nem léteznek. A "barna" például egy olyan sárgásvörös keverékszín, amelyet csak bizonyos háttér előtt érzünk barnának.

Thomas Young angol orvos és fizikus - akinek híres interferenciakísérlete a fény hullámtermészetének első bizonyítéka volt - 1802-ben kifejtette, hogy a színlátás trikromatikus természetének élettani alapjai vannak, és az általunk látott színt három különböző érzékelő egység izgalmi állapotának viszonylagos erőssége határozza meg. "Aligha lehetséges, hogy a retina minden érzékeny pontja szinte végtelen számú, az összes létező hullámhosszt érzékelni képes részecskét tartalmazzon. Szükségszerű tehát az a következtetés, hogy az érzékelhető hullámhosszak száma véges, mondjuk a három fő színre korlátozódik" - írta Young.
Röviddel azután, hogy Young közzétette elméletét, egyik kortársa, John Dalton (az atomelmélet atyja) a normálistól eltérő színlátás problémáját is felvetette. Azt tapasztalta, hogy amit mások vörösnek tartanak, az ő számára csupán egy sötét foltnak látszott, a narancs, sárga és zöld színt pedig csupán a sárga szín különböző árnyalatainak érezte. Ma ezt a jelenséget (ha valaki a színkép vöröstől zöldig terjedő tartományának színei közötti nem képes különbséget tenni) vörös-zöld színtévesztésnek nevezzük. Ez a hiányosság a férfiak körülbelül 8, a nők 1 százalékánál fordul elő. (Vannak olyanok is, akik a spektrum
kék színeit tévesztik össze és olyanok is, akik egyáltalán nem látnak színeket, de ezek a rendellenességek rendkívül ritkák.)

Színtévesztés vizsgálatParadicsom A vörös-zöld színtévesztők nem látják a táblán a számot és nem tudják megkülönböztetni az érett és éretlen paradicsomot

A XIX. század közepén J. C. Maxwell észrevette, hogy másféle színtévesztés is előfordul. Kísérleti személyeknek különböző színeket vetített, és azt vizsgálta, melyeket nem tudják megkülönböztetni egymástól. Young elméletéből kiindulva kiszámította a három érzéksejttípus lehetséges fényérzékenységét, és színtévesztő kísérleti alanyait két csoportba osztotta. Az egyik csoport tagjai azokat a színeket tévesztették össze, amelyek a vörösre és a kékre érzékeny érzéksejtekben azonos mértékű ingerületet keltettek. A másik csoportban lévők pedig a kékre és zöldre érzékeny sejtek által befogott színeket nem tudták megkülönböztetni. A normális színlátásúak esetén feltehetően a harmadik (a zöld, illetve a vörös) érzéksejtek jelei teszik lehetővé az színek elkülönítését. Maxwell helyesen arra következtetett, hogy az első csoportbelieknek nincsenek zöldre, a második csoportban lévőknek pedig nincsenek vörösre érzékeny sejtjeik. E két színtévesztő csoportot ma zöld-negatív, illetve vörös-negatív dikromatáknak (kétszínlátóknak) nevezzük.

A XIX. század második felében Lord Rayleigh angol matematikus és fizikus alkalmazta először az anomaloszkópot, amely manapság is a színlátás vizsgálatának fontos eszköze.

Az anomaloszkóp segítségével három monokromatikus fény vetíthető egy ernyőre. A spektrum vöröstől zöldig terjedő tartományába eső színek elkülönítésének képességét vizsgálva az ernyő egyik felére mélyvörös és zöld keverékét, a másik felére pedig sárgát vetítenek

Anomaloszkóp: normális színhatású A vizsgált személynek addig kell változtatnia a vörös és zöld szín keverékében a két szín arányát, valamint a sárga szín erősségét, amíg az ernyő két oldalán azonos színt nem lát. Ekkor a szemében lévő festékanyagok az ernyő mindkét feléről azonos mennyiségű fényt nyelnek el. (A vetített fénysugarakat jelképező ábrák alatt lévő számok az adott fény viszonylagos erősségét jelzik.) A normális színlátásúak (a) a vörös és a zöld fényt egyaránt felhasználták ahhoz, hogy a keverékszínt a sárgával azonossá tegyék (adott erősségű sárga fényt a vörös és a zöld fénynek mindig meghatározott arányával állítottak elő), a vöröst erősre, a zöldet gyengére állították be.
Akik szeméből hiányzik a vörös (b), illetve a zöld (c) festékanyag, azok bizonyos intenzitásértéknél a tiszta vörös és a tiszta zöld fényt is azonosnak látták a sárgával. (Az abszorpciós görbékből látszik, hogy mind a vörös, mind a zöld festékanyag a narancssárgánál kevésbé nyeli el a vörös, és hatékonyabban a zöld fényt.) Anomaloszkóp: vörös-negatív dikromataAnomaloszkóp: zöld-negatív dikromataAnomaloszkóp: vörös-anomáliás trikromataAnomaloszkóp: zöld-anomáliás trikromata

Rayleigh a kísérletei során két újabb típusú színtévesztést is felismert. Ezek a normális színlátásúakhoz hasonlóan (de a dikromatáktól eltérően) csak a vörös és a zöld keverékét látták azonosnak a sárgával, de a keveréskor mindig valamilyen szokatlan arányú keveréket állítottak elő. Az ún. vörös anomáliás trikromaták (d) a normális színlátásúaknál több vörös, a zöld anomáliás trikromaták több zöldet használtak. Rayleigh ebből arra következtetett, hogy e vörös- és zöld-anomáliás, de mindhárom alapszínt látó személyek vörösre, illetve zöldre érzékeny sejtjeinek spektrális érzékenysége eltér a normálistól.

A XX. század közepére a kísérleti személyek ítéletén alapuló pszichofizikai vizsgálatok már erősen alátámasztották Young elméletét, vagyis a háromféle érzéksejt létét. Más irányú kutatásokból pedig kiderült, hogy a szóban forgó érzéksejtek a retina csapsejtjei. A közvetlen bizonyítékok felkutatása azonban technikai nehézségekbe ütközött. A legtöbb gondot a pálcikasejtek között elszórtan elhelyezkedő csapsejtek elkülönítése jelentette.
Az első eredményes eljárást a hatvanas években alkalmazták amerikai kutatók. Olyan eszközt szerkesztettek, amellyel már egyetlen fényérzékelő sejt fényelnyelő képességét is meg lehetett mérni. A berendezés változtatható hullámhosszúságú fényt bocsát át a csapsejt színérzékelésben részt vevő darabján, miközben egy ugyanolyan fénysugár halad át a sejt valamely más részletén. A hullámhosszat változtatva a teljes látható fénytartomány vizsgálható. A kilépő fénysugarak intenzitásának különbsége utal arra, hogy a csapsejt színérzékelő darabja mennyit nyelt el az adott fényből. Az emberi retinából boncolás útján nyert csapsejtek mikro-spektrofotométeres vizsgálata elárulta, hogy a csapsejteket három különböző elnyelési színkép valamelyike jellemzi. Ezek a színképek jól egyeztek a pszichofizikai vizsgálatok által kimutatott érzékenységi tartományokkal. ÁBRA: az egyes csapsejtfajták által másodpercenként elnyelt fotonok a fény hullámhosszának függvényébenHa az egyes csapsejtfajták által másodpercenként elnyelt fotonok számát a fény hullámhosszának függvényében ábrázoljuk, három harang alakú görbét kapunk.A kék csapsejtek fényelnyelése a 370-530 nm-es tartományt fogja át, az érzékenység maximum 420 nm-nél van. A hosszabb (450-620 nm-es) hullámhossz-tartományokban csak a zöld és a vörös csapsejtek működőképesek; a zöldek az 535, a vörösek az 565 nm hullámhosszú fényre a legérzékenyebbek

(A közeli infravörös fényt a látópigment-molekulák nem képesek elnyelni, a közeli ultraibolya fényt elnyelnék ugyan, de az nem éri el a retinát, mert a szaruhártyában és a szemlencsében elnyelődik.)

A hetvenes években további bizonyítékokat sikerült találni arra, hogy a kétszínlátók retinájából valamelyik típusú csapsejt hiányzik. Kétszínlátó kísérleti személyek szemébe különféle fénysugarakat vetítettek, majd megmérték a retináról visszaverődő, vagyis az ott el nem nyelődött fény hullámhosszát. Kimutatták, hogy a kétszínlátóknál bizonyos hullámhosszú fénysugarak a rendestől eltérő módon nyelődnek el. Később más kutatók kísérletekkel igazolták, hogy a zöld-negatív kétszínlátók szeméből hiányoznak a zöldre érzékeny csapsejtek. Az anomáliás háromszínlátók esetében pszichofizikai vizsgálatokkal azt mutatták ki, hogy vörös és zöld csapsejtjeik érzékenységi görbéi a normális sejtek esetén felvett érzékenységi görbék között futnak
Bár magukat az egyes festékanyagokat még (a nyolcvanas évek végéig) nem sikerült kivonni a különböző csapsejtekből, DNS-hibridizációval sikerült az emberi rodopszin, és a vele rokonságban álló "színes" festékanyagok génjeit azonosítani. A genetikai vizsgálatok jól magyarázták az egyes színlátási rendellenességek létét, sőt az egyes festékanyagok evolúciós kialakulására vonatkoztatható adatok is felmerültek.

2008. április 10., csütörtök

Hórusz szeme sorozat

Hórusz szeme sorozat itt megnézhető


A Spektrum televízióban többször is vetített sorozat nagy hatással volt rám, ezért nagyon megörültem amikor elérhető lett ...

Kezdjük egy kis mitológiai áttekintéssel :

Az Ízisz-fia Hóruszról szóló mítosz szerint Ízisz a halott Ozirisztől esett teherbe, akit fivére Széth álnokul meggyilkolt.

Ízisz elvonult a Nílus deltájának ingoványába, s ott szülte meg és nevelte fel a gyermekét.

Amikor Hórusz férfivá lett, az istenek bírósága a Széthtel folytatott vitájában őt ismerte el Ozirisz egyetlen örökösének.

Széthtel vívott párviadalában Hórusz először vereséget szenved és Széth kivájja a szemét, de aztán hosszú harc árán Hórusz legyőzi Széthtet és megfosztja férfiasságától.

Az alávetettség jeléül Széth fejére teszi Ozirisz saruját.

Kivájt szemét pedig megeteti Ozírisszel, mire életre kel.

A feltámadt Ozirisz átadja egyiptomi trónját Hórusznak (ami összefonódik a behdeti Hóruszról alkotott képzetekkel), ő maga pedig az alvilág uralkodója lesz.


Hórusz kevésbé jelentős hiposztázisai: Hór-ahuti, a Rével kapcsolatban álló reggeli Nap, valamint a (XVIII.dinasztia korától, az i. e. 16-14. századtól) a nyugati és keleti horizontok istene.

Harahti ("Hórusz a horizonton") napistenség, Ré-Harahtihoz hasonló.

Ór-ur ("idősb Hór"), akit Plutarkhosz Ízisz és Ozirisz fivérének mond (abból következtetvem hogy az "ur" szónak "erős", "nagy" jelentése is volt, "nagy Hórnak" tisztelhették.

Amon is azonosult Hórusszal (Amon-Ré-Harahti) és több különféle sólyomisten is (a Széthtel vívott harc résztvevői: Nemti, Szopdu, Henti-Heti és mások).

Hóruszt Núbiában is tisztelték. Hérodotosz Apollónhoz hasonlítja.

A jó és a gonosz harca mindig aktuális téma marad...De a jó mindig győzedelmeskedik...

Nézni ... film


Nézni... a látás...
Gondold végig, hogy mi volt a témája az utolsó öt filmnek, amit moziban vagy esetleg tévében láttál!
Alapvető lét- és fajfenntartási problémák? (Fizikai küzdelem az életért, félelem, szexualitás?)
Esetleg megjelent bennük a személyek közötti, csoporton, társadalmon belüli viszonyok bemutatása is?
Volt értékelhető erkölcsi mondanivalójuk, tanulságuk?


Szerinted milyen a jó film?


Számold meg, hogy egy hét alatt hány erőszakos jelenetet látsz a képernyőn (beleértve a híradót, filmeket, rajzfilmeket és a számítógépes játékokat is)!
Mit gondolsz, ez levezeti az emberek feszültségét, vagy inkább azt sugallja, hogy a konfliktusoknak ez az elfogadható megoldása?

A Titanic című filmben több mint hétszáz(!) olyan snittet vettek fel, amelyben számítógépes trükköt alkalmaztak.
Az ember ösztönösen mindent igaznak vél, amit a saját szemével lát.
Valójában mit mutat akkor a film?
Hihetünk-e még a szemünknek?
Nem hordoz-e veszélyeket az, hogy az új nemzedékek a virtuális valóságon nőnek fel?

A külvilágból érkező, a szem optikai elemei által megfelelő módon leképezett képben hordozott információkat a szem hátsó felszínét borító sejtréteg, a retina fogja fel és alakítja idegimpulzusok sorozatává, majd a látóideg vezeti az agyba. Az agyban e jelek értelmezésével létrejön a látási érzékelés, vagyis a megfigyelőt körülvevő formák, színek és mozgások szubjektív észlelete.

Másrészt agyunk a kevésbé élesen látott perifériáról érkező információt is jól feldolgozza. Ezt bizonyítja az is, hogy olvasáskor nem szükséges minden betűt pontosan látnunk, a szemünk egy nem túl hosszú szót egyetlen rátekintéssel átfog úgy, hogy egy betűre "fixál", a többit a perifériális látással érzékeli. Ez természetesen egy hosszabb tanulási folyamat eredménye, és az eredményességét jelentősen befolyásolják az olvasó előzetes ismeretei is.

Szerintem ilyenek a jó filmek...

A hórus szeme